Az utóbbi pár napban az egész országot megosztó cikkek és bejegyzések repkednek. Egyesek szerint az idei érettségi tényleg nagyon nehéz, mások szerint az életben vannak nehezebb kihívások is, örüljünk, amíg "csak" Petőfi arcaival gyűlik meg a bajunk. Most, mint érintett szólalok meg.
Úgy veszem észre, az érettségivel nem az az alapvető baj, hogy nehéz, vagy hogy van, hanem hogy egyben sok. Most komolyan! Haza se érsz hétfőn, ki se pihened a négy óra fáradalmait, már rágódhatsz a differenciál számításon, logaritmuson, valószínűségszámításon, stb. Aztán, miután az a jó kis strand, meg fűrésztelep leszívta kellőképp az agyad, kaparhatod elő a kilencedikes jegyzeteket (mert bár igaz, hogy nem szabad az utolsó pillanatra hagyni mindent, de ugyan minek tanulnám meg előbb Athén demokráciáját, mint mikor nagyon muszáj), gondolkodhatsz, hogy azutáni nap angolból is írsz, és azt még vágod, hogy a 12 igeidőben van a múlt, jelen, jövő, de hogy mi a maradék kilenc, azt már elképzelni se tudod. A levélírásról már ne is beszéljünk! Most akkor formális vagyok, vagy nem formális (jelenleg informális)? Az ember alig várja azt az apró kis hétvégét, ami után ismét belevághat vagy a természettudományi, vagy a szakmai tárgyak tömkelegébe. Persze a tanárok mindig küldenek az utolsó pillanatban is olyan információözönt átnézésre, amit az apró kisdiák soha az életben nem látott (vagy csak átaludta a hétfő 8.órás fakultációkat), és még nagyon gyorsan be kell magolni, hiszen csak 34oldalas, sima ügy lesz, csupán pár óra (és ismét nem alszok semmit az éjjel). És persze, amint éppen fellélegeznénk, hogy na akkor letelt minden, kiterülök, pihenek, levegőt veszek, már jönnek a felosztások, mikor hova szóbelizni. Igen ám! De mi a helyzet a tételekkel, amiket eddig húztunk-halasztottunk, hogy legyünk túl az írásbelin, aztán meglesz (hiszen Kató Pál úr is megmondta: Hejj ráérünk arra még!)? Hol is tartunk? Húsz tételből öt van meg? Ja, hogy ez csak egy tantárgy? Tanárnő, mi az, hogy magyarból negyven tétel van (a biológia 99-ről ne is beszéljünk. Horror!)? Szóval a pihenésnek annyi, gyorsan nézzünk valamit neten! Ez nem rémlik...ez nem az a tétel...ez még csak helyszínre se egyezik. Nektek megvan?-megy a körüzenet. Arra várunk, hogy te megcsináld-érkezik a válasz. Fantasztikus, akkor nincs más esély. Csak körmölünk, körmölünk, nincs éjjel, nincs nappal, mikor ettem utoljára? Persze eljön a jeles alkalom, akasztják a hóhért. Kisdiákunk mindent bemagolt, oda-vissza tudja az egész Unió kialakulását, hogy Petőfi nem balladát írt, és hogy májunk van egy, nem vesénk (jobb esetben). De persze, olyan nincs, hogy mindent sikerüljön 100%-osan bemagolni, mindig marad el egy, aminek matematikai pontossággal kiszámoltuk a valószínűségét, miért nem húzhatjuk (persze, valahogy ennek a valószínűsége mégis mindig nagyobb, mint annak, hogy a maradék 19-ből húzzunk). Megesik az eset, ott az az egy. Sírjak vagy nevessek? Most kérjek újat? Istenem, ezt éljem túl, és esküszöm elolvasom az egész Bibliát, és tanulmányt is írok a reformációból! Dadogunk, nyökögünk, tanárunk ül bátorító mosollyal, és nem akad ki, amikor nagyban bizonygatjuk, hogy Kálvin miként tűzte ki téziseit valahol ott Franciaország környékén. Még azt is pontosan tudjuk, hogy biztosan szó volt benne valami kis fecni-izékről, amiket a papok szórkáltak, hogy végre megnyíljon a Pokol, és magával rántson, mert ha itt nem hasalok el, akkor sehol és soha! Persze végül megköszönik azt a sok okosságot, amit nem hallottak, és elküldenek, hogy utána amint kilépsz az ajtón, egyből beugorjon az egész tétel, és rájöjj, nem is Luthert égették máglyán, de a Bibliához volt köze. Sokadnapra végre teljesen letudva mindent, boldogan ücsörgünk az iskola előtt, kezünkben a bizonyítvánnyal, amiben (jobb esetben) minden görbül, alig várjuk, hogy hazaérjünk, és bepótoljuk azt az irdatlan alvásmennyiséget, amit sikerült kihagynunk, és örülgetünk annak, hogy nekünk aztán edzés nélkül is meglett a bikinialak (csak kell egy új szekrény tele két számmal kisebb ruhákkal). Persze, nem váltottuk meg a világot, nem lettünk matematikusok, fizikusok, asztronauták, talán még az egyetemre se jutottunk be, mégis átjár minket a kellemes érzés, hogy végre vége. Mert ez a legnagyobb baj az érettségivel: olyan hosszú, hogy az elején állva nem látod a végét, mégis olyan gyorsan közeleg (majd dönt le a lábadról és száguld át rajtad), hogy hiába a világ minden ideje, akkor sem lehetsz elég felkészült. Már másodnapra kimerülsz, alig állsz a lábadon, és megkérdezed a kávézóban, árulnak-e bérletet, mert a Föld összes koffeinje sem tudna ébren tartani. Ha ez készít fel minket az életre, ezerszer is meggondolom, ki akarok-e bújni a csigaházból, továbbtanulni (zh-knál eljátszani ugyanezt csak rövidebb idő alatt), vagy csak létezni is, mert még a levegővételre se maradt erőm. Remélem, legalább az ükunokáim megérik azt az időt, amikor elhiszik, az ember nem hiába jár négy évig középiskolába/gimnáziumba, és az azalatt megszerzett jegyek bőven jelzik a tudását, nem kell elvárni, hogy végzős évében is emlékezzen rá, mikor élt Shakespeare, és miért hozott újat, vagy hogy hogyan is van az a másodfokú egyenletes megoldóképlet (használta már valaki a való életben? Nem, ugye?). De addig is üzenem minden kisdiáknak: TANULJ TANULJ TANULJ! Bár hiába minden tudás, amint előtted a lap, a fejed összeolvad az ürességével.
